Nem álmodtam lehetetlent,
képeket,
melyek egész életen
át kísértenek.
Nem voltam sohasem rossz,
fékezhetetlen,
tévedhetetlen,
rossz döntésem sosem volt.
Magányomban táncoltam,
s mindig elmúlt a mámorban,
az érzés melyet máshonnan
kölcsönöztem, hogy élhessek,
mint mások...az álmokban.
Tovább tartott tökéletesen élni, mint hittem,
válaszokat sosem kaptam, s minden
sarkon balra fordultam szabályszerűen,
s nincsen
akarat, mely visszafordíthatna innen.
Vártam és olyan sokat vártam,
hogy időnként olyan érzésem támadt,
hogy élek, de elrejteni a vádat,
mely minden sarkon szörnyként pislog utánad,
nem tudja más, csak az önutálat.
A sok szép rózsaszín lepke,
szerelem, vagy az ördög lelke,
kísér mindig,
s álomba kerget,
hogy újra álmodjam az összes figyelmet,
amelyet valaha kaptam,
míg távolról maga Isten figyeltet.
Oly sok mindent engedtem elveszni,
s ezt a sok mindent új dolgokkal próbáltam fedezni,
s mikor rájöttem, hogy nem tudok feledni,
a parton hagytam őket,
hogy tovább tudjak evezni...
Távolodik a régi életem,
s nincs már bennem semmi félelem,
hogy álmodom, s egyszer fel kell ébrednem,
mert már Élem is, nem csak Álmodom az Életem...
