The Unnamed feeling
Voltam már itt,
nem mondhatnám, hogy tetszett...
Van e értelme ragadni tollat és papírt,
hogy megmutassam a világom mennyire feslett,
hogy elmondjam az álszentség mennyire taszít.
Szeretned e, hogy végig vezesselek a sötét helyeken?
Akarsz e sétálni az árnyékaim körül?
Gondolod, hogy cserélhetnénk szerepet?
Tudnál e segíteni, hogy kevésbé legyek örült?
Voltam mar itt,
a kétségbeesés szürke falai közé zárva,
ott hol a sötétség elnyeli az összes színt,
hol bekebelez a harag ingoványa.
S itt mindig vihar támad,
az ég megnyílik,
és az összes folyó kiárad.
Bar olykor a felhők mögött megbúvó hold
megvilágítja a házak falát.
Ide mindenki idegenként érkezik,
s nem távozik senki, aki barát.
S eme érzés börtönébe zárva,
emlékektől ziláltan,
lelkem sötét kamrájának zárja egyszer csak kipattan,
s rajta keresztül
pokolbeli érzésekből formálódott szörnyek
pusztító áradata lepi el a földet...
S a reménykedve épített torony magas falakat,
nem tartja többé semmifele akarat,
küzdenék,
de belül tudom, hogy mar rég feladtam.
Voltam mar itt,
sosem volt nagy a vendégszeretet.
Mindig hallom,
de nem fogom megjegyezni a neveket.
Inkább csak becsukom a szememet,
s varom hátha majd megint a valóságban ébredek,
talán mégsem égették el teljesen a lelkemet,
hátha nem felejtettek meg el a nevemet.
Különös ez a hely, érdekesek a fények,
csak tudd itt mindig egyedül vagy,
senki nem jön megmenteni téged,
ha a harag sötét útvesztőjébe tévedsz.
Persze a falaid mögött állok mind elítelnek,
azt hazudjak, hogy ok más világban élnek,
és elvárják tőled, hogy te is ugyanazt a kitalált békét éljed,
holott tudjak, hogy amikor eljön az éjjel,
mindenki ugyanezen a helyen ébred.
Álszent a világ,
így sanyargatva álszentté formalom magam én is,
hogy hasonló legyek,
de kit akarok megtéveszteni mégis?
T.E. 13\4\17
