Nyulak mindenutt :-D

Önzetlenség és önimádat, nem kéz a kézben járnak...

A fontosság. Túl fontosnak érzem magam. Pedig nézzük csak meg közelebbről ki is vagyok valójában.

Ezen hosszan gondolkodtam, visszanyúltam egészen az első emlékekig. Hogy alakulnak egy ember érzelmei. Alakulnak e egyáltalán? Képes e valaki változni, másképpen viselkedni, alkalmazkodni. A válaszom az, hogy természetesen…egy darabig. Olyan bonyolult és összetett érzelemvilággal vagyunk megáldva, hogy kiismerni, minden egyes szegletét, biztonsággal mondom, hogy lehetetlen. Azt, hogy valójában ki vagy te, nyilvánvalóan az érzelmeid határozzák meg…hiszen csordultig töltenek, így mutatva meg a világnak is egész bensődet, ha hagyod. Tudod kontrollálni, de sokáig leplezni nem. Ha elhiszik az álcádat, valószínűleg millióan csalódnak majd, amikor rájönnek, hogy nem is az vagy akinek gondoltak. De képesek vagyunk e változni, azért, hogy szeressenek, vagy szerethetőbbé váljunk.

Ez nem egyszerű…van aki eleve arra született, hogy szeressék, és semmi olyat nem tud elkövetni, hogy bárkiből is ellenkező érzelmeket váltson ki. Van aki nem, de meg van benne a vágy, hogy jobbá váljon… Ám valaki a velejéig romlott és erőfeszítést sem tesz arra, hogy akármi is változzék.

Lássuk be, hogy nem vagyunk tökéletesek, és mindenkinek vannak heppjei plusz még ehhez jön az a bizonyos nagy betűs ÉLET és az adott személy életkörülményei, és az egész savát borsát pedig a rémisztő és kifürkészhetetlen múltunk adja. Ha ezt a sok tényezőt mégis leredukáljuk, akkor ott állunk egy magunk, egy hatalmas érzelmi maszlag, kétségbeesetten és kiáltozva a segítségért. A többi tényező, amelyekről az előbb említést tettem csak kiegészíti a dolgot, vagy éppen elvonja róla a figyelmet.

Kétségtelen, hogy az ember fejlődik…az Én aki lakozik benne, ugyanaz felnőtt korában is, mint csecsemőként, csak sokkal színesebb érzelemvilággal. De az alapkövek már születésünkkor adottak, a kérdés az, hogy mennyire biztonságos ez az alap, amelyre a későbbiekben ’házunkat' építjük. Ezt nevezhetjük géneknek, de az is lehet, hogy nem minden alkalommal születnek új lelkek, bizonyos lelkek már éltek és újjászülettek, és lehet, hogy ezt több ezer alkalommal csinálták. Tudatában ennek nem vagyunk ugyan, csak kérdések halmaza az amit válaszul kapunk.

 Mi határoz meg minket, téged vagy engem. Mi dönti el, hogy merre tarts, hol maradj, hová indulj. Mi az ami mindig suttog a füledbe, mi az ami rossz dolgokra késztet, mikor választod a jót, mikor tudsz jobb lenni? Honnan indultunk valójában, miért ez a kétségbeesett keresés, hol vagyunk mi eltemetve, hova kell majd érkeznünk? Mikor kell mondani, hogy állj, ne tovább, mikor kell hagyni, hogy sodorjon az ár, mikor vesszük észre, hogy bajban vagyunk és elsüllyedünk a feledés mocsarában, mikor halljuk meg, hogy a lelkünk sír, és mikor hallgatjuk meg a panaszát, mikor kérdezzük meg, hogy miért, és mikor érezzük fontosnak magunkat, ha igazából nem is vagyunk azok. Miért az a sok önimádat, mitől veszett ki az önzetlenség, mikor jövünk rá, hogy rossz úton járunk, mikor harcolunk az álmainkért és mikor hagyjuk őket tovaszállni. Hogy döntjük el, hogy milyen életet, szerelmet vagy barátokat érdemlünk, hogy álljuk meg a helyünket, ha nincs ki mellettünk álljon, hogy tudunk küzdeni, amikor teljességgel elvesztünk, hogy vagyunk képesek újra és újra csalódást okozni.

Hogy nem vesszük észre, hogy az igazi dolgok sosem változnak???, mint a szeretet vagy a szerelem, csak mi vagyunk azok akik folyamatosan más arcunkat mutatjuk a világnak, közben pedig elveszítjük valódi önmagunkat…

Véget nem érő színjáték

Innen fentről tisztán látszik minden út,
az, hogy honnan, merre, s hova fut.
Innen fentről tisztán látszik minden lét,
az mindegy, hogy szomorú, nyomorúságos, vagy éppen szép.
Innen fentről nézve messzire nyúlnak a napok,
ugyanúgy látszik az elkövetkezendő, a mostani, vagy ami már rég halott.
Innen fentről látszik, hogy mennyi lélek próbálja elérni a célt,
van ki áruló, jószívű, álnok, s van ki sosem félt.

Minden életút egy bonyolult térkép,
vezet valahova,
de valahogy senki sem meséli el a végét.
Úgy hiszem, hogy itt az Idő az egyetlen hatalom,
mely összekapcsol mindent,
vagy szétválaszt, de mi mégis találkozunk valahol.
Furcsán összekeveredik jövő, jelen, s múlt,
és mi csak állunk,
és tudjuk , hogy igazából nem számít,
nem számít, hogy merre visz az út.

Távolról is ugyanolyan közelinek tűnik,
a megértés, a fáradság,
a szeretet és fájdalom, mely sohasem szűnik.
Többek vagyunk, s leszünk mindennél,
álmos katasztrófa,
varázslat vagy tréfa, melyben sohasem hinnél.
Hitegetve arról, hogy csak álmodunk,
megélve minden pillanatot,
melyeken szórakozottan, s kicsit elveszetten átfutunk.

Nem hinnél nekem,
ha azt mondanám, hogy láttam.
Láttam, hogy minden út
csak egy irányba vezet.

Nem hinnél nekem,
hogy mindig is tudtam.
Tudtam már az elejétől,
hogy az idő nem gyógyítja a sebet.

Nem hinnél nekem,
ha azt mondanám őszintén,
hogy kit barátnak hiszel,
sohasem nyújt segítő kezet.

Nem hinnél nekem,
hogy már észrevettem,
kételkedve, s szomorúan,
hogy minden ember szörnyeteg.

A vágy, s a kéj fáradtan bűzlik az éjszakában,
nincs segítség vagy kárhozat,
az emberiség örök árva.
Erőszak, kapzsiság perzseli fel a tájat,
nincs megállj, nincs elég forrás, kín, vagy színlelés,
mely kielégíthetne minden vágyat.

Ha elveszett minden akkor sem elég,
mert kufár módjára, szép szóval,
csalással, s rengeteg fájdalommal
megjelenik a remény.
S utolsónak, akik majd itt maradnak,
minden átélt szenvedés,
kiöntött bor, szórakozott szó,
feladás és reményvesztett lázadás ellenére
is ugyanúgy főszereplői ugyanannak
az Isteni színdarabnak...
(míg alattunk az ördögök kacagnak)

T.E. 2013.04.20.

Lelkek szép tengere

~ Lelkek szép tengere ~

Voltam már lehunyt szemed alatt álom,

aranyló, mint napsugár a határon.

Voltam már gyémántfényű csillagsugár,

tiszta, mint a mindentudás.

Voltam már szerelem a szemedben,

békés, mint örök a végtelenben.

Voltam már türelem és megértés,

álomszerű, mint megannyi kísértés.

Voltam már hangos szó és vasakarat,

mégis szelíd, mint a kora tavasz.

Voltam puha érintés a sötétben,

mint kedves, könnyű szó, oly törékeny.

Voltam már hazug szó is a szádon,

szép ígéret, mint a gyönyörű álom.

Voltam napfény a Hold árnyékában,

voltam vízcsepp a kiszáradt világban.

Voltam már kedves, voltam már szép is,

voltam haragos, mit megbántam én is.

Voltam gyűlölet, voltam szeretet,

voltam az is, ki veled nevetett.

Voltam kishitű, ki rosszul tesz mindent,

hajnalod voltam, ki tovatűnt innen.

Voltam már aggodalom szemedben,

kérdés, mi ott cikáz a fellegekben.

Voltam már csoda, mámor, vágyódás,

fura álmodozás, s örök civódás.

Voltam már gondolat, káprázat és képzelet,

fantázia, vagy csak a hiányzó ékezet.

Voltam már minden, mivé lehettem,

s elhagytam érted, kiket szerettem.

Voltam már Igen, éltem benned is néha,

de voltam már Nem is, oly kegyetlen tréfa.

Ha mégsem álmodnak születtem volna,

most nem tudnék ennyit rólad,

akkor talán megérinthetném arcod,

s szemedbe nézhetnék újra.

Csillag lehetnék életed egén,

mosoly arcodon, fény a szívedben.

S könnycseppként aludnám álmok békés álmát,

vágyaink halk neszét, lelkek szép tengerén.

T.E.