Utolsókból lesznek az elsők...

Szelesdomb I.

’Rab vagy amíg a szíved lázad’*

 (Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…

Itt hagyott!!

S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.

Lelke többé nem nyugodhat,

Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…

Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.

Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.

Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…

Hogy élhetnék életem nélkül?

Hogy éljek lelkemtől megfosztva?

Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…

Heathcliff

Rövid hajnalok

Továbbra is a mélység a sötét,

a távolság is messzebb, mint a közel,

lehulló árnyak fogják közre ölét,

s a hajnal halk szuszogással jön el.

Vérpiros palástja most a horizontra terül,

száraz a sóhaj és  eleven a kín,

mely hatalmas köpenye alatt érdesen feszül,

míg ráömlik a sötét világra a pír. 

Mikor fehér szellemként a fellegek közé szárnyal,

mint a magányos Föld letiport vénséges lelke,

akkor a kihűlt világ összes partra vetett álma

a sós illatú szélben páraként oldódik fel.

Most a fény elnyeli az összes csillagot,

a Hold árnyai is már csak kósza, ősz szellemek,

s míg megváltoztat minden régi illatot,

a sötétség torkából is felszáll az utolsó lehelet.

Ragyogva felriad az égbolt fényes hercege,

most hideg börtönéből, mint tüzes Nap szabadul,

maga mögött hagyva a összes sötétkék lelket,

elindul újra ősi útján hajthatatlanul.

T.E. 11/12/13