Úton a Setét Torony felé

A csend dübörgött végig a Lankán,
sarkában vígan a szél fütyült,
s mire a fűszálak sorra meghajoltak,
minden józanság tovatűnt.

Minden álomból kiveszett a fény, 
tiltón egy kar sem lendült, 
s mire kék szemével beköszöntött a reggel,
minden sóhaj elcsendesült.

S tovább, egyszer se nézz hátra,
előtted járnak a csillagok,
s mikor hallod, hogy a paták így dobognak,
szakítsd le a vasakat,
had szárnyaljon az akarat,
mi mögötted van az mind halott...

(T.E. 2013.05.08.)

Bejegyzés a Naplóból (2013. március)

A levegőben már érzem a tavasz illatát, mégis a hűvös szellő pirosra dermeszti kezem. Már láttam a frissen nyíló virágokat az út szélén, mégis a fák csupasz, barna koronája a télre emlékeztet. A lassan múló télre. A télre, melynek hócsizmája még itt hever a küszöbön és küzd a maradással. Milyen örömteljes minden évben a tavasz győzelme...

De más...továbblépve az évszakokon, távolra tekintve, majd visszakémlelve. Tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit a múltjukon, ugyanis az emberi lélek egy parányi darabja ott ragad minden egyes percben, amit megéltünk. Hogy felejthetnénk el könnyedén akármit is? Hisz az azt jelentené, hogy egy részünk örökre semmivé lesz. Kinek nincs mire emlékeznie, az megölte összes múltbéli önmagát. A végső percben, úgy hiszem, mégis csak az számít igazán, hogy mennyi számunkra kedves emlékkel felpakolva haladunk tovább, az idő vagy az élet más síkjaira.

Kitől ez mind idegen, vagy a jövőjét jobban félti mindennél, a jelenjével nem törődve, zsebre vágott múlttal fedezi fel az élet dzsungelét, többet nem ér, mint a füst a szélben, melynek köze sincs már a tűzhöz.