Kellett mégis a kezed,
mely itt tartott,
mikor elragadott a képzelet,
hogy mégis két lábbal állok a földön,
csak neked köszönhetem,
mert mikor túl messzire kószáltam
időben kiáltottad a nevem.
Hogy tudom mi az odaadás és a szeretet,
csakis te tanítottad meg nekem,
mikor ezredszerre és még egyszer is
türelmes voltál velem,
hogy nem fáj már semmi,
s az élet akárhogy is kínozhat,
hogy nem érzek meg semmi rosszat,
csak azért, mert a lelkedet,
mint valami élő pajzsot kölcsönözted nekem.
Hogy ott állsz minden percben mellettem,
s nem kérded, minden szavam elhiszed,
másokéval ellenben,
köszönöm a biztonságot, amit adsz nekem,
hogy minden hibámmal együtt mégis szeretsz,
és hogy mindig megmutatod mi a helyes,
hogy elhiszed mindig jobb és jobb lehetek.
Hogy a minden
ilyen csillogó, színes és szerelmes lett tőled,
hogy a figyelem és a szeretet karjai közt ilyen önfeledten élek,
ezt is csak neked köszönhetem,
mert soha nem múló csillagként
beragyogod az életem.
T.E. 6/3/14
