Utolsókból lesznek az elsők...

Szelesdomb I.

’Rab vagy amíg a szíved lázad’*

 (Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…

Itt hagyott!!

S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.

Lelke többé nem nyugodhat,

Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…

Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.

Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.

Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…

Hogy élhetnék életem nélkül?

Hogy éljek lelkemtől megfosztva?

Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…

Heathcliff