Továbbra is a mélység a sötét,
a távolság is messzebb, mint a közel,
lehulló árnyak fogják közre ölét,
s a hajnal halk szuszogással jön el.
Vérpiros palástja most a horizontra terül,
száraz a sóhaj és eleven a kín,
mely hatalmas köpenye alatt érdesen feszül,
míg ráömlik a sötét világra a pír.
Mikor fehér szellemként a fellegek közé szárnyal,
mint a magányos Föld letiport vénséges lelke,
akkor a kihűlt világ összes partra vetett álma
a sós illatú szélben páraként oldódik fel.
Most a fény elnyeli az összes csillagot,
a Hold árnyai is már csak kósza, ősz szellemek,
s míg megváltoztat minden régi illatot,
a sötétség torkából is felszáll az utolsó lehelet.
Ragyogva felriad az égbolt fényes hercege,
most hideg börtönéből, mint tüzes Nap szabadul,
maga mögött hagyva a összes sötétkék lelket,
elindul újra ősi útján hajthatatlanul.
T.E. 11/12/13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése