Őszi nihil…

Olyan szomorúan hűvös van.

 Az éj könnyáztatta édes párával szakad semmivé.

Az első sugarak, mint a jég úgy vágják a levegőt, s élesen a szembe fúródnak.

A félig megégett levelek halk sóhajjal peregnek alább, majd csendben földet érnek.

Mintha megállt volna az idő.

A levegő sem mozdul.

Álmos keserűséggel egy madár trillája visszhangzik halványan a szürkeségben.

A fák szilárd merevséggel tétován nyújtóznak az ég piros szélű sötét szoknyája után.

Mintha elérhetnék azt…

S ebben a pillanatban, amikor minden ennyire sötét és üres és elképzelhetetlenül magányos,

ebben a pillanatban, amikor a létezést felváltja a nagy semmi,

a rettegett öröklét,

ebben a pillanatban piros arcával, s tüzesen loboncos üstökével

mégis csak kiemelkedik a sötétségből az éj koronázatlan hercege,

s a reménység sugarával betölti az egész világot.

Olyankor minden, mintha fuldoklás után akkor jutna először levegőhöz,

feléled, s elkezd létezni.

Olyankor újrakezdődik az élet.

S ebbe fáradtan belenyugszik a mindenség.

T.E. 21/9/2014