Sóhaj
a sötétben
(Heathcliff
panasza)
Így, hogy az égig a kínomat nem üvölthetem,
sötét barázdákat szánt éhező lelkemen
minden betűjével: EGYEDÜL.
S fáradhatatlanul, akárhogy is színlelem,
hogy nem örökös kudarc nélküle az életem,
már üressé égtem itt belül.
Az élet, amilyen szélsebes vágtában halad,
úgy minden megtörténhet egy szempillantás alatt,
mi akkor is csodákra várunk.
S mikor kiderül, hogy mindenki épp mást akart,
a könnyen virágzó nyárfák elcsent árnya alatt,
rőt porrá válik minden álmunk.
S boldognak lenni ó, ugyan mit is jelentett,
odaadnám az egész nyomorult életemet,
hogy megfejtsem az apró kék titkokat:
Hogy a Mostban miért is nem örülhet az ember,
s bár olcsó trükköket játszik a bús jelennel,
lelkét mégis a múlt veszi birtokba.
Ó, hiszen látni vélem, ahogyan felém szaladsz,
hangod oly bársonyos, mint a kora tavasz,
s boldogan a nevemet kiáltod.
S mikor önfeledten fekszünk a lombok alatt,
az álomba illő ragyogó, örök pillanat,
mely kísért mind a sötét órákon.
Hogy felejteni miért nem tud mégsem az ember,
hogy létezzek ennyi keserű szerelemmel?
Továbblépve minden határon,
üresség rágta, ócska, kisemmizett lelkemet,
s a te elvesztegetett sanyarú életed,
most a sötétségbe kiáltom.
Hogy miért rabolja el mindenünket az élet,
miért, hogy a csodáknak mind ugyanaz a vége
halkan járó csuklyás Halál?
S kialszanak lassan a sárgán izzó fények,
s a sóvárgástól éhező, elveszett lélek,
párra többé sosem talál.
T.E. 25/7/2014
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése