Feltámadt a szél,
s a halvány emlékképek,
mint őszi megszáradt levelek
bukfenceztek az avarban,
sötéten rám mosolygott az éj,
s gyönyörű kék leplét
ráborította az alvó világra
miközben csillaggombjait igazította a magasban.
Ott ültem én,
megint...az emlékek és a múlt
cseppjeiből formált tükörkép
...elmerengve, ugyanúgy
fáradhatatlanul tűnődvén
a világ nagy miértjein,
érzelmek kusza boglyain,
válaszra vadászva...de tanácstalanul...
Aztán a hold kampós botját
nekitámasztotta az ég aljának,
s égtelen hahota közepette
csillagokkal kirakott utján
elgurult tovább,
hogy aztán nekiütközzön a valóság falának,
s szétszórja álmokkal teli ölét
elhozva így a végtelen csodát,
s az összes válasz az öröklét...
(T.E. 11/1/18)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése