Utolsókból lesznek az elsők...

Szelesdomb I.

’Rab vagy amíg a szíved lázad’*

 (Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…

Itt hagyott!!

S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.

Lelke többé nem nyugodhat,

Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…

Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.

Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.

Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…

Hogy élhetnék életem nélkül?

Hogy éljek lelkemtől megfosztva?

Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…

Heathcliff

Rövid hajnalok

Továbbra is a mélység a sötét,

a távolság is messzebb, mint a közel,

lehulló árnyak fogják közre ölét,

s a hajnal halk szuszogással jön el.

Vérpiros palástja most a horizontra terül,

száraz a sóhaj és  eleven a kín,

mely hatalmas köpenye alatt érdesen feszül,

míg ráömlik a sötét világra a pír. 

Mikor fehér szellemként a fellegek közé szárnyal,

mint a magányos Föld letiport vénséges lelke,

akkor a kihűlt világ összes partra vetett álma

a sós illatú szélben páraként oldódik fel.

Most a fény elnyeli az összes csillagot,

a Hold árnyai is már csak kósza, ősz szellemek,

s míg megváltoztat minden régi illatot,

a sötétség torkából is felszáll az utolsó lehelet.

Ragyogva felriad az égbolt fényes hercege,

most hideg börtönéből, mint tüzes Nap szabadul,

maga mögött hagyva a összes sötétkék lelket,

elindul újra ősi útján hajthatatlanul.

T.E. 11/12/13

Az Igazság

Igazság van ott, hol ég a bánat,

hol szél tépáz szét minden vágyat.

Igazság van ott, hol a kihűlt szívek élnek,

hol égig tornyosulnak mind a vétkek.

Igazság van ott, hol senkinek sincs álma,

hol a sötétben kígyózik az önutálat.

Igazság van ott, hová a kósza lelkek térnek,

hol éles sugarai metszenek a fénynek.

Igazság van minden vádban,

minden mosoly mögött,

hazug szóra nyitott szájban.

Igazság van minden létben,

örök időkig gyűrűzve

a padlóra fröccsent fényben.

Igazság van mind a sóhajokban,

hamisan trillázva

a ködös múltat idéző szólamokban.

Igazság van minden tréfa mögött,

álmos köröket írva

a rózsaszínre mázolt ég fölött.

Igazság van minden gondolat mélyén,

kristályosan tündökölve

a távoli felhők alatt, itt a világ végén...

Igazság van minden véresre koptatott szóban,

a darabokra tört lelkekben,

meg nem álmodott álmokban,

a haragban, dühben, s a szótlan

imák mélyén rejlik, 

néma kiáltások,

melyek szinte sosem fedik

fel a fájdalmat,

s a remény mely egyre apad,

csak az a hely lesz,

ahová majd összegyűjtöd a hamvakat,

de végül csak az igazság marad...

Mégis még mindig fontos, hogy igaz legyen,

mert igazság nélkül,

nem hazudhat a képzelet...

T.E. 2013.11.05.

Totális káosz

Az egyik percben börtönben,
a másikban szabadon,
az egyik percben legyőzöd,
a másikban feladod,
van mikor eltaszítod,
de van, hogy mégis akarod,
az egyik perc a te életed,
a másik percben az 'örökké' súlyát érzed magadon...

Van, hogy úgy érzed vége,
de van, hogy az valami más kezdete,
van, hogy akkor is napsütésre vágysz,
ha sötét felhők tornyosulnak feletted,
az egyik percben elpusztítod,
amit az előző nap teremtett,
az egyik percben mindenre emlékszel,
míg a másikban készséggel mindent elfeledsz...

Támadod az eszmét,
mely beléd lehelt életet,
van, hogy a sorsod hibás mindenért,
van, hogy mégis áldás a véletlen,
az egyik percben biztos a minden,
de van, hogy a minden is tévedhet,
az egyik percben a jövőd a fontos,
a másikban a jövő is csak egy téveszeme...

Honnan tudhatnád mégis,
 melyik érzés visz előre,
mikor az egyik percben hibázol,
ám a másikban tanulsz belőle....

Honnan tudhatnád merre fuss, ha hív a sors,
mikor ígérj, mikor csalj, mikor nevess,
szeress, ölelj,
ha a szíved mélyén az a zörej
el nem árulja merre menj,
tiéd lehet a végtelen,
csak néha állj meg egy percre,
figyeld a szíved vagy figyeltesd,
s dönts a pillanatról,
megéri e kételkedni,
emlékezni vagy épp feledni,
megállni vagy tovább menni,
gyűlölni vagy épp szeretni,
támadni vagy a vesztedbe menni,
emlékezni, emlékezni,
elfeledni, elfeledni,
akit szeretsz azért a tűzbe menni....

T.E. 2013.08.14.

Volt, ami volt, de elmúlt a múlt...

Nem álmodtam lehetetlent,
képeket,
melyek egész életen
át kísértenek.

Nem voltam sohasem rossz,
fékezhetetlen,
tévedhetetlen,
rossz döntésem sosem volt.

Magányomban táncoltam,
s mindig elmúlt a mámorban,
az érzés melyet máshonnan
kölcsönöztem, hogy élhessek,
mint mások...az álmokban.

Tovább tartott tökéletesen élni, mint hittem,
válaszokat sosem kaptam, s minden
sarkon balra fordultam szabályszerűen,
s nincsen
akarat, mely visszafordíthatna innen.

Vártam és olyan sokat vártam,
hogy időnként olyan érzésem támadt,
hogy élek, de elrejteni a vádat,
mely minden sarkon szörnyként pislog utánad,
nem tudja más, csak az önutálat.

A sok szép rózsaszín lepke,
szerelem, vagy az ördög lelke,
kísér mindig,
s álomba kerget,
hogy újra álmodjam az összes figyelmet,
amelyet valaha kaptam,
míg távolról maga Isten figyeltet.

Oly sok mindent engedtem elveszni,
s ezt a sok mindent új dolgokkal próbáltam fedezni,
s mikor rájöttem, hogy nem tudok feledni,
a parton hagytam őket,
hogy tovább tudjak evezni...

Távolodik a régi életem,
s nincs már bennem semmi félelem,
hogy álmodom, s egyszer fel kell ébrednem,
mert már Élem is, nem csak Álmodom az Életem...

Úton a Setét Torony felé

A csend dübörgött végig a Lankán,
sarkában vígan a szél fütyült,
s mire a fűszálak sorra meghajoltak,
minden józanság tovatűnt.

Minden álomból kiveszett a fény, 
tiltón egy kar sem lendült, 
s mire kék szemével beköszöntött a reggel,
minden sóhaj elcsendesült.

S tovább, egyszer se nézz hátra,
előtted járnak a csillagok,
s mikor hallod, hogy a paták így dobognak,
szakítsd le a vasakat,
had szárnyaljon az akarat,
mi mögötted van az mind halott...

(T.E. 2013.05.08.)

Bejegyzés a Naplóból (2013. március)

A levegőben már érzem a tavasz illatát, mégis a hűvös szellő pirosra dermeszti kezem. Már láttam a frissen nyíló virágokat az út szélén, mégis a fák csupasz, barna koronája a télre emlékeztet. A lassan múló télre. A télre, melynek hócsizmája még itt hever a küszöbön és küzd a maradással. Milyen örömteljes minden évben a tavasz győzelme...

De más...továbblépve az évszakokon, távolra tekintve, majd visszakémlelve. Tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit a múltjukon, ugyanis az emberi lélek egy parányi darabja ott ragad minden egyes percben, amit megéltünk. Hogy felejthetnénk el könnyedén akármit is? Hisz az azt jelentené, hogy egy részünk örökre semmivé lesz. Kinek nincs mire emlékeznie, az megölte összes múltbéli önmagát. A végső percben, úgy hiszem, mégis csak az számít igazán, hogy mennyi számunkra kedves emlékkel felpakolva haladunk tovább, az idő vagy az élet más síkjaira.

Kitől ez mind idegen, vagy a jövőjét jobban félti mindennél, a jelenjével nem törődve, zsebre vágott múlttal fedezi fel az élet dzsungelét, többet nem ér, mint a füst a szélben, melynek köze sincs már a tűzhöz.