Vak foltok

Feltámadt a szél,
s a halvány emlékképek,
mint őszi megszáradt levelek
bukfenceztek az avarban,
sötéten rám mosolygott az éj,
s gyönyörű kék leplét
ráborította az alvó világra
miközben csillaggombjait igazította a magasban.

Ott ültem én,
megint...az emlékek és a múlt
cseppjeiből formált tükörkép
...elmerengve, ugyanúgy
fáradhatatlanul tűnődvén
a világ nagy miértjein,
érzelmek kusza boglyain,
válaszra vadászva...de tanácstalanul...

Aztán a hold kampós botját
nekitámasztotta az ég aljának,
s égtelen hahota közepette
csillagokkal kirakott utján
elgurult tovább,
hogy aztán nekiütközzön a valóság falának,
s szétszórja álmokkal teli ölét
elhozva így a végtelen csodát,
s az összes válasz az öröklét...

(T.E. 11/1/18)

Harag

The Unnamed feeling

Voltam már itt,

nem mondhatnám, hogy tetszett...

Van e értelme ragadni tollat és papírt,

hogy megmutassam a világom mennyire feslett,

hogy elmondjam az álszentség mennyire taszít.

Szeretned e, hogy végig vezesselek a sötét helyeken?

Akarsz e sétálni az árnyékaim körül?

Gondolod, hogy cserélhetnénk szerepet?

Tudnál e segíteni, hogy kevésbé legyek örült?

Voltam mar itt,

a kétségbeesés szürke falai közé zárva,

ott hol a sötétség elnyeli az összes színt,

hol bekebelez a harag ingoványa.

S itt mindig vihar támad,

az ég megnyílik,

és az összes folyó kiárad.

Bar olykor a felhők mögött megbúvó hold

megvilágítja a házak falát.

Ide mindenki idegenként érkezik,

s nem távozik senki, aki barát.

S eme érzés börtönébe zárva,

emlékektől ziláltan,

lelkem sötét kamrájának zárja egyszer csak kipattan,

s rajta keresztül

pokolbeli érzésekből formálódott szörnyek

pusztító áradata lepi el a földet...

S a reménykedve épített torony magas falakat,

nem tartja többé semmifele akarat,

küzdenék,

de belül tudom, hogy mar rég feladtam.

Voltam mar itt, 

sosem volt nagy a vendégszeretet.

Mindig hallom,

de nem fogom megjegyezni a neveket.

Inkább csak becsukom a szememet,

s varom hátha majd megint a valóságban ébredek,

talán mégsem égették el teljesen a lelkemet,

hátha nem felejtettek meg el a nevemet.

Különös ez a hely, érdekesek a fények,

csak tudd itt mindig egyedül vagy,

senki nem jön megmenteni téged,

ha a harag sötét útvesztőjébe tévedsz.

Persze a falaid mögött állok mind elítelnek,

azt hazudjak, hogy ok más világban élnek,

és elvárják tőled, hogy te is ugyanazt a kitalált békét éljed,

holott tudjak, hogy amikor eljön az éjjel,

mindenki ugyanezen a helyen ébred.

Álszent a világ,

így sanyargatva álszentté formalom magam én is,

hogy hasonló legyek,

de kit akarok megtéveszteni mégis?

T.E. 13\4\17

Szerelmes vagyok a Szerelembe

Megszoktad, hogy a jó dolgok
sohasem múló fátyla alatt,
az élet boldog,
s a néha felvillanó kusza pillanat, csak álom
vagy tündérmese,
mely túlmutat minden határon.

A kétségbeesést még hírből sem ismered,
olyan, hogy boldogtalanság
meg csak a mesében lehet.

Puha köntöst húz rád a fényes remény,
olyan, hogy igazságtalanság
meg csak hősköltemény.

Ébreszt édes szóval a tiszta lelkiismeret,
olyat, hogy megbántás...
na de ki gondolna ilyet.

Falán túl nem látsz, úgy hívják:szerelem,
sosem láttad igazán,
mégis minden hibáját feleded.

Könnyű karral ringat, úgy hívják:odaadás,
a végtelent a lábad elé teríti,
ó kedves biztatás.

Várnod sem kell rá, ő az odafigyelés,
hangok szűrődnek át a messziségből,
úgy hívják:nevetés.

De gőg, s naivság, ti ketten párban jártok,
elhiszitek, hogy csak rózsaszínűen
élhetitek a világot.

Elborítjátok az elmét, édes hazugságok,
álmokat szőttök,
melyeket felébredve nem találtok.

Titokzatos jövőkép veled még van egy-két szavam,
honnan veszed egyáltalán,
hogy a világ egyben marad.

S én csak áradozom szépről, s álmodozom jóról,
a szerelem a szeretőm,
mely minden reggel homlokon csókol.

Nincs mögöttem semmi,
előttem csak a szerelem árad,
adj olyan lelket, aki ebbe belefárad...
...örökké tartó rózsaszín Vasárnap,
de sajnos a túloldalon
a Hétfő vesztesei állnak...


...várva, hogy mikor lesz végre Vasárnap....


T.E. 17/01/2016

Ő

Amikor minden passzol,

a Mindenség hamisítatlan jókedvvel tekint le ránk.

Amikor mindig mosolyogsz,

mert tudod, hogy otthon az örök boldogság vár.

S a rossz napok sorra elmaradnak,

és csak rózsaszínűen sodródsz.

Egyik nap sem szürke többé, 

mert már nem érdekel hogy hogy volt.

Lelked szárnyra kap, 

s tested vele együtt repül a tejszínű égbe.

Sorra veted le álarcaid,

mert már nem rémülsz meg a tükörbe nézve.

Elfogadsz mindent úgy ahogy van,

s nincsenek már hamis képzetek.

A világ a tied, hisz mindig is az volt,

csak rosszul nézted a képeket.

Várni már nem vársz, hisz minek jönni kell,

itt lesz magától.

S örömkönnyekben fürdesz a jelen karjai közt

a jövőd minden szavától.

Távolba sem tekintesz már, hisz jól tudod,

itt van minden előtted.

Csak kérem én a Drága Istent, hogy Őt

soha ne vegye el mellőlem...

...és akkor a Világ is összedőlhet felőlem...

T.E. 16/03/2015

Régi Történet

/Stephen King - Varázsló és üveg c. regénye alapján/

Sehonnan nem szűrődött be fény
és az álmok szürke hajóval jöttek, 
gyöngyszínű csillagporral volt meghintve az ég,
s angyal szárnyai csapkodtak a ködnek.

Ahol a némaság tengere örvénylett,
és a hangok elvesztek, mint a szótlan imák,
ott, hol az éj ráhajtotta fejét a hold ölére,
melynek fehér leplével betakaródzott a világ.

Hol a csend megcsillant a tó tükrén,
s kék árnyak játszottak a boltívek alatt,
egy fiú árnya suhant át a fák között fürgén,
nem volt több, mint egy kósza pillanat.

S arréb, hol fák hajlongtak a csontszínű holdnak,
s ázott leveleket görgetett a szél,
várt a lány, s könnyáztatta arcán szótlan
peregtek le a rég elfeledett mesék.


S míg összefonódott testük halványan piroslott,
a hold bíborba borult pitvarán,
szerelmük édes szagú virágott bontott,
ott az éj leple alatt, a titkok végtelen taván.

És akkor Észak felől hűvös szél támadt,
már hajnalodott, mikor alább hagyott a vágy,
s a piros köntöst öltött fűszálak
lágyan ölelték testük sötét illatát.

A lány bár fiatal, férjezett,
A fiú bár tisztességes, ingatag,
s még egyikük sem érezte a félelmet,
mely halkan már ott settenkedett a fák alatt.

A titkon elcsent éjszakák hömpölyögtek, mint a tenger,
s ártatlanságuk színe egyre csak fakult,
akkor egyszer a lány egy távoli helyre,
légyottra hívta a becstelen  fiút…

„…hogy megmondja neki,kapcsolatuknak, bármily édes is, véget kell vetni. 
A fiú azt felelte, hogy soha sem lehet vége, ez van megírva a csillagokban. 
A lány azt válaszolta, hogy ez lehetséges, de már nem az a csillag van az égen.
A fiú talán sírni kezdett. 
A lány talán kinevette. 
Akármi volt is az ok, ez a nevetés katasztrófálisan rosszkor csendült fel.
A fiú megmarkolt egy követ és agyonütötte a lányt. 
Amikor aztán ismét észhez tért, és rájött mit tett,
a hátát egy gránitsziklának vetette,
a lány szegény bezúzott fejét az ölébe vonta,
és átvágta a saját torkát. 
Úgy halt meg, hogy csókokkal borította a lány arcát, 
és amikor megtalálták őket az ajkukat összetapasztotta kettejük elkeveredett vére…”

… Azóta örök szerelmük tündöklik az égen,
halványan pislákoló  apró csillagok,
s már tudják, hogy sohasem lehet vége,
ahogy az, megírva volt.

T.E. 25/9/2014

Őszi nihil…

Olyan szomorúan hűvös van.

 Az éj könnyáztatta édes párával szakad semmivé.

Az első sugarak, mint a jég úgy vágják a levegőt, s élesen a szembe fúródnak.

A félig megégett levelek halk sóhajjal peregnek alább, majd csendben földet érnek.

Mintha megállt volna az idő.

A levegő sem mozdul.

Álmos keserűséggel egy madár trillája visszhangzik halványan a szürkeségben.

A fák szilárd merevséggel tétován nyújtóznak az ég piros szélű sötét szoknyája után.

Mintha elérhetnék azt…

S ebben a pillanatban, amikor minden ennyire sötét és üres és elképzelhetetlenül magányos,

ebben a pillanatban, amikor a létezést felváltja a nagy semmi,

a rettegett öröklét,

ebben a pillanatban piros arcával, s tüzesen loboncos üstökével

mégis csak kiemelkedik a sötétségből az éj koronázatlan hercege,

s a reménység sugarával betölti az egész világot.

Olyankor minden, mintha fuldoklás után akkor jutna először levegőhöz,

feléled, s elkezd létezni.

Olyankor újrakezdődik az élet.

S ebbe fáradtan belenyugszik a mindenség.

T.E. 21/9/2014

Sóhaj a sötétben

Sóhaj a sötétben

(Heathcliff panasza)

Így, hogy az égig a kínomat nem üvölthetem,

sötét barázdákat szánt éhező lelkemen

minden betűjével: EGYEDÜL.

S fáradhatatlanul, akárhogy is színlelem,

hogy nem örökös kudarc nélküle az életem,

már üressé égtem itt belül.

Az élet, amilyen szélsebes vágtában halad,

úgy minden megtörténhet egy szempillantás alatt,

mi akkor is csodákra várunk.

S mikor kiderül, hogy mindenki épp mást akart,

a könnyen virágzó nyárfák elcsent árnya alatt,

rőt porrá válik minden álmunk.

S boldognak lenni ó, ugyan mit is jelentett,

odaadnám az egész nyomorult életemet,

hogy megfejtsem az apró kék titkokat:

Hogy a Mostban miért is nem örülhet az ember,

s bár olcsó trükköket játszik a bús jelennel,

lelkét mégis a múlt veszi birtokba.

Ó, hiszen látni vélem, ahogyan felém szaladsz,

hangod oly bársonyos, mint a kora tavasz,

s boldogan a nevemet kiáltod.

S mikor önfeledten fekszünk a lombok alatt,

az álomba illő ragyogó, örök pillanat,

mely kísért mind a sötét órákon.

Hogy felejteni miért nem tud mégsem az ember,

hogy létezzek ennyi keserű szerelemmel?

Továbblépve minden határon,

üresség rágta, ócska, kisemmizett lelkemet,

s a te elvesztegetett sanyarú életed,

most a sötétségbe kiáltom.

Hogy miért rabolja el mindenünket az élet,

miért, hogy a csodáknak mind ugyanaz a vége

halkan járó csuklyás Halál?

S kialszanak lassan a sárgán izzó fények,

s a sóvárgástól éhező, elveszett lélek,

párra többé sosem talál.

T.E. 25/7/2014