Körbe, körbe...

Körbe, körbe

Valahonnan elvágyni,

valahova megint megérkezni,

majd újra magunkra találni.

Valakihez kötődni,

valakit megérinteni,

majd a búcsúzásba beletörődni.

Valamit elvinni innét,

valamit helyére tenni,

hogy az majd ne jöjjön vissza ismét.

Valahonnan elszökni,

valahova elbújni,

hogy majd senki se lásson megtörni.

Valakit elküldeni,

valaki mást visszahívni,

majd a szégyenben mégis elsüllyedni.

Valamit megtenni,

valamit görcsösen szorítani,

hogy az majd ne tudjon elveszni.

Távol lenni,

közelről nézve

nem látva semmit.

Gondolkodni, érezni,

álmot találni,

többször vétkezni.

Átaludni a világot,

csukott szemmel túlélni

ezernyi álmot.

Képzelegni éjszakákon át,

fölriadva dalolni

milliók lelkének dalát.

A füst, a tűz már nem létezik,

parazsak sem égnek benned,

pár érzés, mint könnyű pernye,

száll az esti, téli kertben.

Magányosan vígadnak a napok,

soraikban némi fekete búval,

háta mögött letaposott úttal,

eljön majd a te napod.

Kiégett már minden csillagod,

Holdad fénye sem keresi már

végtelen utad,

mely valahogy mindig rád talál.

(T.E. 2013.02.20)

Távolról közelít

Távolról közelít

Türelem játék az élet,

mely hogyha nem vigyázol megéget,

e kétes tűz mely ott ég benned,

életben tart, s minden lángja

hazugságként születik a világra.

Tökéletlen, s bármily nemes

olyan nemzet nem létezhet,

melynek minden tagja tiszta,

hol az ígéret nem álca,

a könnycsepp őszinte,

s nem hazugság a hála,

hol mindenki őszintén borul a sírra,

s a koszorú nem csak illem,

hol a fátyol ha fellibben

nem csak a kapzsiság csillan a szemben,

örök gonoszság van bennünk eltemetve.

Tiszta jóság, öröm, hála

kézenfogva e nagy világban

elrejtve messze messze innen,

túl önzésen és álszentségen,

mindenkiben és senkiben sem,

a suttogásban, az érzelmekben…

Elfelejtve mégis mindig emlékezve,

minden reggel, s minden este,

csukott szemek mögött, félig nyitott szájban,

elmékben, vagy csak emlékben,

álmodva vagy csak álomban,

tiszteletben, kézfogásban,

egy szóban, vagy csak a jóban,

teremtve így reményt,

fénysugarat,

némi esélyt,

túlélni mind azt a rosszat,

amit a hétköznapok a küszöbödre hoznak.

Tán csak egyszeri játszma az élet,

csak egy lehetőség, hogy ismerhetlek téged,

vagy mást, az ismeretlenséget.

Világok táncolnak benned,

kár is lenne eltévedned,

láncok őrzik akaratod,

s csak a táncot akarhatod,

s csak egy botlás az élet,

mire földre érsz már vége…

Talán mindent jelentettél, talán semmit

vagy könnyű, vagy nehéz lesz téged elfeledni,

folyik tovább minden,

tovább csörögnek a bilincsek,

s a halk susogás,

melyre sokan nem figyelnek,

nem más, mint a szabad lelkek

halk suttogása a szélben:

„a szabadság nem az élet része…”

 (T.E.2012.09.13)

Nem múlik az, mi igaz...

Nem múlik az, mi igaz

Tátongó sötét az éjszaka,

rajta ősi fákják a csillagok,

s bennük ezrek lelkének fénye ragyog,

mint milliónyi ezüst pont,

úgy fénylik arcomon,

mintha visszatükrözné egész életem,

s megmutatná azt aki valójában vagyok.

Mintha hallanánk minden elsuttogott dallamot,

mintha éreznénk minden elfeledett szót,

mintha nem foglalkoznánk semmi rosszal,

s csak arra figyelnénk ami jó.

Tátongó sötét az éjszaka,

mégis valami oly fényesen csillog bennünk,

s emlékek hullnak ki kezeim közül,

melyeket kár is lenne elfelednünk.

Mintha a megkeseredett könnyek,

a csúnyán kiköpött sértő szavak,

most egy érzésben tömörülnének össze,

mintha az ezernyi bosszantó érzés,

kérdésre nem adott válasz,

távollét és bánat,

már nem bánthatna minket többet.

Tátongó sötét az éjszaka,

s benne ősi fákjaként most két szívünk ragyog,

oly őszintén, egymást erősítve,

várva folyton a jobb holnapot.

Mintha mindig is tudtuk volna,

hogy egy dolog mi végtelen,

egy dolog mindig biztat,

ott van minden percben,

egy dologban mindig bízhatsz,

s ez nem más, mint a Szeretet,

mely végig itt volt veled, s velem,

mely soha el nem feledett,

s mindig őrangyalként vigyázta életedet,

Szeretlek Kedvesem!

(T.E. 2013.02.14.)

Ne szólj

Ne szólj!

Kietlen sivatag itt belül,

s szárnyai bár a magasnak

repülnének, s míg egyre hevül,

semmi híre a tavasznak.

Végtelen várakozás, örök sötét

támaszpont némi fény nyaláb,

mely a kertek fölé

magasodva látszik,

minden egyes szó hibádzik.

Tagadás…átok ezen a világon,

s a támadás, az fehér színű árulás.

Kényszerít, hogy a fénybe nézz,

s úgy ne veszítsd el önmagad,

agyad tudja az igazat,

de itt csak hazudni szabad.

Börtön itt minden szó,

s bármennyire is megható,

de minden érzelmet már

kölcsönvettünk holnapról…

(T.E. 2013.02.07.)