Nem múlik az, mi igaz...

Nem múlik az, mi igaz

Tátongó sötét az éjszaka,

rajta ősi fákják a csillagok,

s bennük ezrek lelkének fénye ragyog,

mint milliónyi ezüst pont,

úgy fénylik arcomon,

mintha visszatükrözné egész életem,

s megmutatná azt aki valójában vagyok.

Mintha hallanánk minden elsuttogott dallamot,

mintha éreznénk minden elfeledett szót,

mintha nem foglalkoznánk semmi rosszal,

s csak arra figyelnénk ami jó.

Tátongó sötét az éjszaka,

mégis valami oly fényesen csillog bennünk,

s emlékek hullnak ki kezeim közül,

melyeket kár is lenne elfelednünk.

Mintha a megkeseredett könnyek,

a csúnyán kiköpött sértő szavak,

most egy érzésben tömörülnének össze,

mintha az ezernyi bosszantó érzés,

kérdésre nem adott válasz,

távollét és bánat,

már nem bánthatna minket többet.

Tátongó sötét az éjszaka,

s benne ősi fákjaként most két szívünk ragyog,

oly őszintén, egymást erősítve,

várva folyton a jobb holnapot.

Mintha mindig is tudtuk volna,

hogy egy dolog mi végtelen,

egy dolog mindig biztat,

ott van minden percben,

egy dologban mindig bízhatsz,

s ez nem más, mint a Szeretet,

mely végig itt volt veled, s velem,

mely soha el nem feledett,

s mindig őrangyalként vigyázta életedet,

Szeretlek Kedvesem!

(T.E. 2013.02.14.)