Utolsókból lesznek az elsők...

Szelesdomb I.

’Rab vagy amíg a szíved lázad’*

 (Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…

Itt hagyott!!

S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.

Lelke többé nem nyugodhat,

Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…

Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.

Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.

Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…

Hogy élhetnék életem nélkül?

Hogy éljek lelkemtől megfosztva?

Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…

Heathcliff

Rövid hajnalok

Továbbra is a mélység a sötét,

a távolság is messzebb, mint a közel,

lehulló árnyak fogják közre ölét,

s a hajnal halk szuszogással jön el.

Vérpiros palástja most a horizontra terül,

száraz a sóhaj és  eleven a kín,

mely hatalmas köpenye alatt érdesen feszül,

míg ráömlik a sötét világra a pír. 

Mikor fehér szellemként a fellegek közé szárnyal,

mint a magányos Föld letiport vénséges lelke,

akkor a kihűlt világ összes partra vetett álma

a sós illatú szélben páraként oldódik fel.

Most a fény elnyeli az összes csillagot,

a Hold árnyai is már csak kósza, ősz szellemek,

s míg megváltoztat minden régi illatot,

a sötétség torkából is felszáll az utolsó lehelet.

Ragyogva felriad az égbolt fényes hercege,

most hideg börtönéből, mint tüzes Nap szabadul,

maga mögött hagyva a összes sötétkék lelket,

elindul újra ősi útján hajthatatlanul.

T.E. 11/12/13

Az Igazság

Igazság van ott, hol ég a bánat,

hol szél tépáz szét minden vágyat.

Igazság van ott, hol a kihűlt szívek élnek,

hol égig tornyosulnak mind a vétkek.

Igazság van ott, hol senkinek sincs álma,

hol a sötétben kígyózik az önutálat.

Igazság van ott, hová a kósza lelkek térnek,

hol éles sugarai metszenek a fénynek.

Igazság van minden vádban,

minden mosoly mögött,

hazug szóra nyitott szájban.

Igazság van minden létben,

örök időkig gyűrűzve

a padlóra fröccsent fényben.

Igazság van mind a sóhajokban,

hamisan trillázva

a ködös múltat idéző szólamokban.

Igazság van minden tréfa mögött,

álmos köröket írva

a rózsaszínre mázolt ég fölött.

Igazság van minden gondolat mélyén,

kristályosan tündökölve

a távoli felhők alatt, itt a világ végén...

Igazság van minden véresre koptatott szóban,

a darabokra tört lelkekben,

meg nem álmodott álmokban,

a haragban, dühben, s a szótlan

imák mélyén rejlik, 

néma kiáltások,

melyek szinte sosem fedik

fel a fájdalmat,

s a remény mely egyre apad,

csak az a hely lesz,

ahová majd összegyűjtöd a hamvakat,

de végül csak az igazság marad...

Mégis még mindig fontos, hogy igaz legyen,

mert igazság nélkül,

nem hazudhat a képzelet...

T.E. 2013.11.05.

Totális káosz

Az egyik percben börtönben,
a másikban szabadon,
az egyik percben legyőzöd,
a másikban feladod,
van mikor eltaszítod,
de van, hogy mégis akarod,
az egyik perc a te életed,
a másik percben az 'örökké' súlyát érzed magadon...

Van, hogy úgy érzed vége,
de van, hogy az valami más kezdete,
van, hogy akkor is napsütésre vágysz,
ha sötét felhők tornyosulnak feletted,
az egyik percben elpusztítod,
amit az előző nap teremtett,
az egyik percben mindenre emlékszel,
míg a másikban készséggel mindent elfeledsz...

Támadod az eszmét,
mely beléd lehelt életet,
van, hogy a sorsod hibás mindenért,
van, hogy mégis áldás a véletlen,
az egyik percben biztos a minden,
de van, hogy a minden is tévedhet,
az egyik percben a jövőd a fontos,
a másikban a jövő is csak egy téveszeme...

Honnan tudhatnád mégis,
 melyik érzés visz előre,
mikor az egyik percben hibázol,
ám a másikban tanulsz belőle....

Honnan tudhatnád merre fuss, ha hív a sors,
mikor ígérj, mikor csalj, mikor nevess,
szeress, ölelj,
ha a szíved mélyén az a zörej
el nem árulja merre menj,
tiéd lehet a végtelen,
csak néha állj meg egy percre,
figyeld a szíved vagy figyeltesd,
s dönts a pillanatról,
megéri e kételkedni,
emlékezni vagy épp feledni,
megállni vagy tovább menni,
gyűlölni vagy épp szeretni,
támadni vagy a vesztedbe menni,
emlékezni, emlékezni,
elfeledni, elfeledni,
akit szeretsz azért a tűzbe menni....

T.E. 2013.08.14.

Volt, ami volt, de elmúlt a múlt...

Nem álmodtam lehetetlent,
képeket,
melyek egész életen
át kísértenek.

Nem voltam sohasem rossz,
fékezhetetlen,
tévedhetetlen,
rossz döntésem sosem volt.

Magányomban táncoltam,
s mindig elmúlt a mámorban,
az érzés melyet máshonnan
kölcsönöztem, hogy élhessek,
mint mások...az álmokban.

Tovább tartott tökéletesen élni, mint hittem,
válaszokat sosem kaptam, s minden
sarkon balra fordultam szabályszerűen,
s nincsen
akarat, mely visszafordíthatna innen.

Vártam és olyan sokat vártam,
hogy időnként olyan érzésem támadt,
hogy élek, de elrejteni a vádat,
mely minden sarkon szörnyként pislog utánad,
nem tudja más, csak az önutálat.

A sok szép rózsaszín lepke,
szerelem, vagy az ördög lelke,
kísér mindig,
s álomba kerget,
hogy újra álmodjam az összes figyelmet,
amelyet valaha kaptam,
míg távolról maga Isten figyeltet.

Oly sok mindent engedtem elveszni,
s ezt a sok mindent új dolgokkal próbáltam fedezni,
s mikor rájöttem, hogy nem tudok feledni,
a parton hagytam őket,
hogy tovább tudjak evezni...

Távolodik a régi életem,
s nincs már bennem semmi félelem,
hogy álmodom, s egyszer fel kell ébrednem,
mert már Élem is, nem csak Álmodom az Életem...

Úton a Setét Torony felé

A csend dübörgött végig a Lankán,
sarkában vígan a szél fütyült,
s mire a fűszálak sorra meghajoltak,
minden józanság tovatűnt.

Minden álomból kiveszett a fény, 
tiltón egy kar sem lendült, 
s mire kék szemével beköszöntött a reggel,
minden sóhaj elcsendesült.

S tovább, egyszer se nézz hátra,
előtted járnak a csillagok,
s mikor hallod, hogy a paták így dobognak,
szakítsd le a vasakat,
had szárnyaljon az akarat,
mi mögötted van az mind halott...

(T.E. 2013.05.08.)

Bejegyzés a Naplóból (2013. március)

A levegőben már érzem a tavasz illatát, mégis a hűvös szellő pirosra dermeszti kezem. Már láttam a frissen nyíló virágokat az út szélén, mégis a fák csupasz, barna koronája a télre emlékeztet. A lassan múló télre. A télre, melynek hócsizmája még itt hever a küszöbön és küzd a maradással. Milyen örömteljes minden évben a tavasz győzelme...

De más...továbblépve az évszakokon, távolra tekintve, majd visszakémlelve. Tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit a múltjukon, ugyanis az emberi lélek egy parányi darabja ott ragad minden egyes percben, amit megéltünk. Hogy felejthetnénk el könnyedén akármit is? Hisz az azt jelentené, hogy egy részünk örökre semmivé lesz. Kinek nincs mire emlékeznie, az megölte összes múltbéli önmagát. A végső percben, úgy hiszem, mégis csak az számít igazán, hogy mennyi számunkra kedves emlékkel felpakolva haladunk tovább, az idő vagy az élet más síkjaira.

Kitől ez mind idegen, vagy a jövőjét jobban félti mindennél, a jelenjével nem törődve, zsebre vágott múlttal fedezi fel az élet dzsungelét, többet nem ér, mint a füst a szélben, melynek köze sincs már a tűzhöz.

Nyulak mindenutt :-D

Önzetlenség és önimádat, nem kéz a kézben járnak...

A fontosság. Túl fontosnak érzem magam. Pedig nézzük csak meg közelebbről ki is vagyok valójában.

Ezen hosszan gondolkodtam, visszanyúltam egészen az első emlékekig. Hogy alakulnak egy ember érzelmei. Alakulnak e egyáltalán? Képes e valaki változni, másképpen viselkedni, alkalmazkodni. A válaszom az, hogy természetesen…egy darabig. Olyan bonyolult és összetett érzelemvilággal vagyunk megáldva, hogy kiismerni, minden egyes szegletét, biztonsággal mondom, hogy lehetetlen. Azt, hogy valójában ki vagy te, nyilvánvalóan az érzelmeid határozzák meg…hiszen csordultig töltenek, így mutatva meg a világnak is egész bensődet, ha hagyod. Tudod kontrollálni, de sokáig leplezni nem. Ha elhiszik az álcádat, valószínűleg millióan csalódnak majd, amikor rájönnek, hogy nem is az vagy akinek gondoltak. De képesek vagyunk e változni, azért, hogy szeressenek, vagy szerethetőbbé váljunk.

Ez nem egyszerű…van aki eleve arra született, hogy szeressék, és semmi olyat nem tud elkövetni, hogy bárkiből is ellenkező érzelmeket váltson ki. Van aki nem, de meg van benne a vágy, hogy jobbá váljon… Ám valaki a velejéig romlott és erőfeszítést sem tesz arra, hogy akármi is változzék.

Lássuk be, hogy nem vagyunk tökéletesek, és mindenkinek vannak heppjei plusz még ehhez jön az a bizonyos nagy betűs ÉLET és az adott személy életkörülményei, és az egész savát borsát pedig a rémisztő és kifürkészhetetlen múltunk adja. Ha ezt a sok tényezőt mégis leredukáljuk, akkor ott állunk egy magunk, egy hatalmas érzelmi maszlag, kétségbeesetten és kiáltozva a segítségért. A többi tényező, amelyekről az előbb említést tettem csak kiegészíti a dolgot, vagy éppen elvonja róla a figyelmet.

Kétségtelen, hogy az ember fejlődik…az Én aki lakozik benne, ugyanaz felnőtt korában is, mint csecsemőként, csak sokkal színesebb érzelemvilággal. De az alapkövek már születésünkkor adottak, a kérdés az, hogy mennyire biztonságos ez az alap, amelyre a későbbiekben ’házunkat' építjük. Ezt nevezhetjük géneknek, de az is lehet, hogy nem minden alkalommal születnek új lelkek, bizonyos lelkek már éltek és újjászülettek, és lehet, hogy ezt több ezer alkalommal csinálták. Tudatában ennek nem vagyunk ugyan, csak kérdések halmaza az amit válaszul kapunk.

 Mi határoz meg minket, téged vagy engem. Mi dönti el, hogy merre tarts, hol maradj, hová indulj. Mi az ami mindig suttog a füledbe, mi az ami rossz dolgokra késztet, mikor választod a jót, mikor tudsz jobb lenni? Honnan indultunk valójában, miért ez a kétségbeesett keresés, hol vagyunk mi eltemetve, hova kell majd érkeznünk? Mikor kell mondani, hogy állj, ne tovább, mikor kell hagyni, hogy sodorjon az ár, mikor vesszük észre, hogy bajban vagyunk és elsüllyedünk a feledés mocsarában, mikor halljuk meg, hogy a lelkünk sír, és mikor hallgatjuk meg a panaszát, mikor kérdezzük meg, hogy miért, és mikor érezzük fontosnak magunkat, ha igazából nem is vagyunk azok. Miért az a sok önimádat, mitől veszett ki az önzetlenség, mikor jövünk rá, hogy rossz úton járunk, mikor harcolunk az álmainkért és mikor hagyjuk őket tovaszállni. Hogy döntjük el, hogy milyen életet, szerelmet vagy barátokat érdemlünk, hogy álljuk meg a helyünket, ha nincs ki mellettünk álljon, hogy tudunk küzdeni, amikor teljességgel elvesztünk, hogy vagyunk képesek újra és újra csalódást okozni.

Hogy nem vesszük észre, hogy az igazi dolgok sosem változnak???, mint a szeretet vagy a szerelem, csak mi vagyunk azok akik folyamatosan más arcunkat mutatjuk a világnak, közben pedig elveszítjük valódi önmagunkat…

Véget nem érő színjáték

Innen fentről tisztán látszik minden út,
az, hogy honnan, merre, s hova fut.
Innen fentről tisztán látszik minden lét,
az mindegy, hogy szomorú, nyomorúságos, vagy éppen szép.
Innen fentről nézve messzire nyúlnak a napok,
ugyanúgy látszik az elkövetkezendő, a mostani, vagy ami már rég halott.
Innen fentről látszik, hogy mennyi lélek próbálja elérni a célt,
van ki áruló, jószívű, álnok, s van ki sosem félt.

Minden életút egy bonyolult térkép,
vezet valahova,
de valahogy senki sem meséli el a végét.
Úgy hiszem, hogy itt az Idő az egyetlen hatalom,
mely összekapcsol mindent,
vagy szétválaszt, de mi mégis találkozunk valahol.
Furcsán összekeveredik jövő, jelen, s múlt,
és mi csak állunk,
és tudjuk , hogy igazából nem számít,
nem számít, hogy merre visz az út.

Távolról is ugyanolyan közelinek tűnik,
a megértés, a fáradság,
a szeretet és fájdalom, mely sohasem szűnik.
Többek vagyunk, s leszünk mindennél,
álmos katasztrófa,
varázslat vagy tréfa, melyben sohasem hinnél.
Hitegetve arról, hogy csak álmodunk,
megélve minden pillanatot,
melyeken szórakozottan, s kicsit elveszetten átfutunk.

Nem hinnél nekem,
ha azt mondanám, hogy láttam.
Láttam, hogy minden út
csak egy irányba vezet.

Nem hinnél nekem,
hogy mindig is tudtam.
Tudtam már az elejétől,
hogy az idő nem gyógyítja a sebet.

Nem hinnél nekem,
ha azt mondanám őszintén,
hogy kit barátnak hiszel,
sohasem nyújt segítő kezet.

Nem hinnél nekem,
hogy már észrevettem,
kételkedve, s szomorúan,
hogy minden ember szörnyeteg.

A vágy, s a kéj fáradtan bűzlik az éjszakában,
nincs segítség vagy kárhozat,
az emberiség örök árva.
Erőszak, kapzsiság perzseli fel a tájat,
nincs megállj, nincs elég forrás, kín, vagy színlelés,
mely kielégíthetne minden vágyat.

Ha elveszett minden akkor sem elég,
mert kufár módjára, szép szóval,
csalással, s rengeteg fájdalommal
megjelenik a remény.
S utolsónak, akik majd itt maradnak,
minden átélt szenvedés,
kiöntött bor, szórakozott szó,
feladás és reményvesztett lázadás ellenére
is ugyanúgy főszereplői ugyanannak
az Isteni színdarabnak...
(míg alattunk az ördögök kacagnak)

T.E. 2013.04.20.

Lelkek szép tengere

~ Lelkek szép tengere ~

Voltam már lehunyt szemed alatt álom,

aranyló, mint napsugár a határon.

Voltam már gyémántfényű csillagsugár,

tiszta, mint a mindentudás.

Voltam már szerelem a szemedben,

békés, mint örök a végtelenben.

Voltam már türelem és megértés,

álomszerű, mint megannyi kísértés.

Voltam már hangos szó és vasakarat,

mégis szelíd, mint a kora tavasz.

Voltam puha érintés a sötétben,

mint kedves, könnyű szó, oly törékeny.

Voltam már hazug szó is a szádon,

szép ígéret, mint a gyönyörű álom.

Voltam napfény a Hold árnyékában,

voltam vízcsepp a kiszáradt világban.

Voltam már kedves, voltam már szép is,

voltam haragos, mit megbántam én is.

Voltam gyűlölet, voltam szeretet,

voltam az is, ki veled nevetett.

Voltam kishitű, ki rosszul tesz mindent,

hajnalod voltam, ki tovatűnt innen.

Voltam már aggodalom szemedben,

kérdés, mi ott cikáz a fellegekben.

Voltam már csoda, mámor, vágyódás,

fura álmodozás, s örök civódás.

Voltam már gondolat, káprázat és képzelet,

fantázia, vagy csak a hiányzó ékezet.

Voltam már minden, mivé lehettem,

s elhagytam érted, kiket szerettem.

Voltam már Igen, éltem benned is néha,

de voltam már Nem is, oly kegyetlen tréfa.

Ha mégsem álmodnak születtem volna,

most nem tudnék ennyit rólad,

akkor talán megérinthetném arcod,

s szemedbe nézhetnék újra.

Csillag lehetnék életed egén,

mosoly arcodon, fény a szívedben.

S könnycseppként aludnám álmok békés álmát,

vágyaink halk neszét, lelkek szép tengerén.

T.E.