Önzetlenség és önimádat, nem kéz a kézben járnak...

A fontosság. Túl fontosnak érzem magam. Pedig nézzük csak meg közelebbről ki is vagyok valójában.

Ezen hosszan gondolkodtam, visszanyúltam egészen az első emlékekig. Hogy alakulnak egy ember érzelmei. Alakulnak e egyáltalán? Képes e valaki változni, másképpen viselkedni, alkalmazkodni. A válaszom az, hogy természetesen…egy darabig. Olyan bonyolult és összetett érzelemvilággal vagyunk megáldva, hogy kiismerni, minden egyes szegletét, biztonsággal mondom, hogy lehetetlen. Azt, hogy valójában ki vagy te, nyilvánvalóan az érzelmeid határozzák meg…hiszen csordultig töltenek, így mutatva meg a világnak is egész bensődet, ha hagyod. Tudod kontrollálni, de sokáig leplezni nem. Ha elhiszik az álcádat, valószínűleg millióan csalódnak majd, amikor rájönnek, hogy nem is az vagy akinek gondoltak. De képesek vagyunk e változni, azért, hogy szeressenek, vagy szerethetőbbé váljunk.

Ez nem egyszerű…van aki eleve arra született, hogy szeressék, és semmi olyat nem tud elkövetni, hogy bárkiből is ellenkező érzelmeket váltson ki. Van aki nem, de meg van benne a vágy, hogy jobbá váljon… Ám valaki a velejéig romlott és erőfeszítést sem tesz arra, hogy akármi is változzék.

Lássuk be, hogy nem vagyunk tökéletesek, és mindenkinek vannak heppjei plusz még ehhez jön az a bizonyos nagy betűs ÉLET és az adott személy életkörülményei, és az egész savát borsát pedig a rémisztő és kifürkészhetetlen múltunk adja. Ha ezt a sok tényezőt mégis leredukáljuk, akkor ott állunk egy magunk, egy hatalmas érzelmi maszlag, kétségbeesetten és kiáltozva a segítségért. A többi tényező, amelyekről az előbb említést tettem csak kiegészíti a dolgot, vagy éppen elvonja róla a figyelmet.

Kétségtelen, hogy az ember fejlődik…az Én aki lakozik benne, ugyanaz felnőtt korában is, mint csecsemőként, csak sokkal színesebb érzelemvilággal. De az alapkövek már születésünkkor adottak, a kérdés az, hogy mennyire biztonságos ez az alap, amelyre a későbbiekben ’házunkat' építjük. Ezt nevezhetjük géneknek, de az is lehet, hogy nem minden alkalommal születnek új lelkek, bizonyos lelkek már éltek és újjászülettek, és lehet, hogy ezt több ezer alkalommal csinálták. Tudatában ennek nem vagyunk ugyan, csak kérdések halmaza az amit válaszul kapunk.

 Mi határoz meg minket, téged vagy engem. Mi dönti el, hogy merre tarts, hol maradj, hová indulj. Mi az ami mindig suttog a füledbe, mi az ami rossz dolgokra késztet, mikor választod a jót, mikor tudsz jobb lenni? Honnan indultunk valójában, miért ez a kétségbeesett keresés, hol vagyunk mi eltemetve, hova kell majd érkeznünk? Mikor kell mondani, hogy állj, ne tovább, mikor kell hagyni, hogy sodorjon az ár, mikor vesszük észre, hogy bajban vagyunk és elsüllyedünk a feledés mocsarában, mikor halljuk meg, hogy a lelkünk sír, és mikor hallgatjuk meg a panaszát, mikor kérdezzük meg, hogy miért, és mikor érezzük fontosnak magunkat, ha igazából nem is vagyunk azok. Miért az a sok önimádat, mitől veszett ki az önzetlenség, mikor jövünk rá, hogy rossz úton járunk, mikor harcolunk az álmainkért és mikor hagyjuk őket tovaszállni. Hogy döntjük el, hogy milyen életet, szerelmet vagy barátokat érdemlünk, hogy álljuk meg a helyünket, ha nincs ki mellettünk álljon, hogy tudunk küzdeni, amikor teljességgel elvesztünk, hogy vagyunk képesek újra és újra csalódást okozni.

Hogy nem vesszük észre, hogy az igazi dolgok sosem változnak???, mint a szeretet vagy a szerelem, csak mi vagyunk azok akik folyamatosan más arcunkat mutatjuk a világnak, közben pedig elveszítjük valódi önmagunkat…