Sóhaj a sötétben

Sóhaj a sötétben

(Heathcliff panasza)

Így, hogy az égig a kínomat nem üvölthetem,

sötét barázdákat szánt éhező lelkemen

minden betűjével: EGYEDÜL.

S fáradhatatlanul, akárhogy is színlelem,

hogy nem örökös kudarc nélküle az életem,

már üressé égtem itt belül.

Az élet, amilyen szélsebes vágtában halad,

úgy minden megtörténhet egy szempillantás alatt,

mi akkor is csodákra várunk.

S mikor kiderül, hogy mindenki épp mást akart,

a könnyen virágzó nyárfák elcsent árnya alatt,

rőt porrá válik minden álmunk.

S boldognak lenni ó, ugyan mit is jelentett,

odaadnám az egész nyomorult életemet,

hogy megfejtsem az apró kék titkokat:

Hogy a Mostban miért is nem örülhet az ember,

s bár olcsó trükköket játszik a bús jelennel,

lelkét mégis a múlt veszi birtokba.

Ó, hiszen látni vélem, ahogyan felém szaladsz,

hangod oly bársonyos, mint a kora tavasz,

s boldogan a nevemet kiáltod.

S mikor önfeledten fekszünk a lombok alatt,

az álomba illő ragyogó, örök pillanat,

mely kísért mind a sötét órákon.

Hogy felejteni miért nem tud mégsem az ember,

hogy létezzek ennyi keserű szerelemmel?

Továbblépve minden határon,

üresség rágta, ócska, kisemmizett lelkemet,

s a te elvesztegetett sanyarú életed,

most a sötétségbe kiáltom.

Hogy miért rabolja el mindenünket az élet,

miért, hogy a csodáknak mind ugyanaz a vége

halkan járó csuklyás Halál?

S kialszanak lassan a sárgán izzó fények,

s a sóvárgástól éhező, elveszett lélek,

párra többé sosem talál.

T.E. 25/7/2014

Álmok szőtte szerelem

Álmok szőtte szerelem

(Cathy végső panasza)

Nap égette szárnyadon

hozz nyugalmat ó, sötétség,

s neked adom minden álmom.

A mező hamuszürke,

s az ég alja vöröslik,

mert felégette mind a gyászom.

A tűz melege éget,

s emlékek perzselik lelkemet,

én mégis dideregve fázom.

A hideg végtelenül feszül,

s köztünk jéggé fagy,

mégis közelinek vágyom a távolt.

Álmomban sem gondoltam volna,

hogy majd így átkozlak,

mert nyiladnak tüze éget, Ámor!

Nem hittem, hogy kellesz,

s amikor már kellettél,

nem hittem hogy te vagy minden, amire vágyom.

  

Túloldalt a sötétség,

mint puha kék paplan feszül,

s a mosolyod már nem éget

örök sebet szívemen,

talán késve eszmélek,

amikor már mindennek vége.

S ha még halványan látlak is,

ám a másik oldal hív,

ahol már nem ismernek téged.

Békében vidd lelkemet,

s mondd meg neki,

Szerettem! ; szép Halál.

Csend van itt, s nyugalom,

veled élek tovább, s álmodom,

mindig csak így vigyázva rád.

S egyszer majd egy téli alkonyon,

a hóesésben, mikor velem álmodol,

majd elfogadod, hogy tényleg vége,

s többé nem térek vissza már.

T.E. 21/8/2014

Tévedés

Semmire sem vágyva,
céltalanul élve,
folyton segítségért kiáltva.

Hogy lehet így létezni,
mondd el!
Semmibe meredve,
nézve hogyan úszik az életed el.

Voltak nagyravágyó álmok,
hatalmas elhatározások,
nagy szavak,
bár többnyire csak hazugságok.

Becsapott önmagunk folyton
a gödör mélyéről kiáltott...

Mert hiába az elképzeld csodás
és ragyogó pillanatok,
míg az elmédben tündökölnek,
ám a valóságban mind halott.

Többnyire csak vágyakból áll az életed,
lényegében a múltban, s a jövőben élsz
valamiképp egyszerre,
mondd mikor éred mégis utol a jelened?

Üres, sötét foltokat hagyva
a mindenség sorsában,
színes jövendőt rajzolva,
a múlt fogságában,
Bátorságot mímelve,
s kétségbeesést palástolva,
az elérhetetlen után eredni,
az arcokat könnyen elfeledni,
hajszolva utolsókig a végtelent,
mondd megér mindez egy életet?

Neked!

Kellett mégis a kezed,

mely itt tartott,

mikor elragadott a képzelet,

hogy mégis két lábbal állok a földön,

csak neked köszönhetem,

mert mikor túl messzire kószáltam

időben kiáltottad a nevem.

Hogy tudom mi az odaadás és a szeretet,

csakis te tanítottad meg nekem,

mikor ezredszerre és még egyszer is

türelmes voltál velem,

hogy nem fáj már semmi,

s az élet akárhogy is kínozhat,

hogy nem érzek meg semmi rosszat,

csak azért, mert a lelkedet,

mint valami élő pajzsot kölcsönözted nekem.

Hogy ott állsz minden percben mellettem,

s nem kérded, minden szavam elhiszed,

másokéval ellenben,

köszönöm a biztonságot, amit adsz nekem,

hogy minden hibámmal együtt mégis szeretsz,

és hogy mindig megmutatod mi a helyes,

hogy elhiszed mindig jobb és jobb lehetek.

Hogy a minden

ilyen csillogó, színes és szerelmes lett tőled,

hogy a figyelem és a szeretet karjai közt ilyen önfeledten élek,

ezt is csak neked köszönhetem,

mert soha nem múló csillagként

beragyogod az életem.

T.E. 6/3/14

Kell!

Kell az, mi nem lehet,

kell az ki nem szeret.

Kell a fény, hogy lásd a világot,

kell a sötét, melyben lámpás világol.

Kell az idő, e feneketlen, sötét kút,

kell, hogy tudd melyik irányba vezet az út.

Kell a szó, ez az egyszerű kis csoda,

kell, hogy érezd, mikor, merre és hova.

Kell minden elsuttogott apró titok,

kell, hogy sose feledd el mi volt.

Kell a mindent elsöprő vágy,

kell, hogy kialudjon minden láng.

Kell a sötét halál, kell a ragyogó élet,

kell, hogy mindig tudd szeretlek téged.

Kell minden álom, s a hazug képzelet,

kell, hogy tovább vidd a fontos képeket.

Kell a küzdés, a hamis könny, a hideg vasakarat,

kell, hogy eltudd feledni mindezt egy perc alatt.

Kell a gyűlölet és kell a szeretet,

kellek én is, hogy veled lehessek.

Kell a család, biztonság, a nyugalmas béke,

kell, hogy megsirasd, ha mindennek vége.

Kell a messzi kék ég és kell a hideg barna föld,

kell, hogy többször megtedd ugyanazt a kört.

Kell a könnyű csalódás és a keserű magány,

kell, hogy elhidd az élet egy bazinagy talány.

Kell a válasz az összes üres kérdésre,

kell egy szép dal majd a világ végére.

Kell a végtelen vágyódás, az éjsötét hiány,

kell, mert sosem tudod legközelebb mi vár.

Kell a szív, mely a mindeneknek közepe,

kell a lelked, mely egész idáig követett.

Kell, hogy legyen egy meghatározott, erős cél,

kell, főleg akkor mikor elősettenkedik a félsz.

Kell a világ, hogy mindig  ilyennek maradjon,

kell még akkor is mikor már túl látsz a falakon.

S bár kényszeresen rövid az élet,

kell, hogy büszke légy rá, amikor vége.

T.E. 16/1/14

Utolsókból lesznek az elsők...

Szelesdomb I.

’Rab vagy amíg a szíved lázad’*

 (Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…

Itt hagyott!!

S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.

Lelke többé nem nyugodhat,

Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…

Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.

Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.

Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…

Hogy élhetnék életem nélkül?

Hogy éljek lelkemtől megfosztva?

Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…

Heathcliff

Rövid hajnalok

Továbbra is a mélység a sötét,

a távolság is messzebb, mint a közel,

lehulló árnyak fogják közre ölét,

s a hajnal halk szuszogással jön el.

Vérpiros palástja most a horizontra terül,

száraz a sóhaj és  eleven a kín,

mely hatalmas köpenye alatt érdesen feszül,

míg ráömlik a sötét világra a pír. 

Mikor fehér szellemként a fellegek közé szárnyal,

mint a magányos Föld letiport vénséges lelke,

akkor a kihűlt világ összes partra vetett álma

a sós illatú szélben páraként oldódik fel.

Most a fény elnyeli az összes csillagot,

a Hold árnyai is már csak kósza, ősz szellemek,

s míg megváltoztat minden régi illatot,

a sötétség torkából is felszáll az utolsó lehelet.

Ragyogva felriad az égbolt fényes hercege,

most hideg börtönéből, mint tüzes Nap szabadul,

maga mögött hagyva a összes sötétkék lelket,

elindul újra ősi útján hajthatatlanul.

T.E. 11/12/13