2013. április 20., szombat

Szelesdomb (Emily Bronte regényének alapján)



Szelesdomb I.
Rab vagy amíg a szíved lázad’*
(Heathcliff imája)

„Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”
(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Lehet, hogy össze kell törnöm szívem,
hogy felejtsek mindent,
s majd ha újra összerakom,
ki kell hagynom ezt a darabot,
hogy tovább tudjak menni,
hogy ne kelljen többet a múltban lenni,
s könnycseppeken visszacsorogni a régbe,
talán majd tudok előre is lépni végre,
s nem tart csapdában vágyam,
hogy az arcát újra lássam,
de az üresség, mely utána maradt,
mindig emlékeztet majd rá,
ne ígérj hamis nyarat,
se holdfény-táncos éjszakát…


Itt hagyott!!
S üvölteni tudnék, ha rá gondolok.
Lelke többé nem nyugodhat,
Földben, s Mennyben nem suttoghat
hamis vágyakat és kínzó érzelmet,
nem kívánok neki mást: nyughatatlan végzetet…
Itt kell, hogy legyen mellettem,
nem menekülhet előlem, de hiába keresem,
a sötétség oly mélységeibe szökött,
ahová követni nem tudom e múló üstököst.


Megszakad a szívem,
s hogy mennyire szenvedek,
és ő csak nevet,
mosolyogva már fentről integet.
Kísérts! Megöltelek hiszen,
te mondtad,
összetörtem szíved,
most az enyém jön,
s míg lelkem feszülten figyel,
hogy újra szól hozzám,
hogy nincs veszve minden,
addig az álmos estén a fenyők alatt,
csak emléke az, s az üresség,
mely nekem maradt…
Hogy élhetnék életem nélkül?
Hogy éljek lelkemtől megfosztva?
Szobájában lásd, már a sötétség ül,
s a gyertya lángja ellobban…
Heathcliff



Szelesdomb II.

’Ami VAN, széthull darabokra’**
(Cathy)


„Ez a roskatag börtön az (...), ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.”
(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Az utóbbi időben,
már csak az ablaknál ültem.
Ó, azt hitte mind itt kivűl,
hogy lelkem meghasadt,
s eszem megszédült.
Pedig csak várok türelmetlen,
a szél, mi itt fúj
oly hideg és kegyetlen,
fázom…s tudom,
szöknöm innen lehetetlen.
Testem börtönének kulcsát őrzi más,
mint akit szívem gyermekként
rajongva megtalált,
de Ő rútul itt hagyott,
minden érzésem halott
mely arcomra ül,
mert tőlem mindenki menekül.
S csak az Ő arcát látom szüntelen az éjben,
kezét nyújtja halkan,
ilyenkor már nem félek,
de a kezet elfogadni,
nem tudom, mégse,
jeges rácsaim égetnek…
- engedj ki, kérlek!
Szemeim világa a távolba vész,
befelé nézek már, csak a múlt felé,
honnan jön ez a fekete sötét,
mi lelkembe mar, s nincs  menekvés…?
Hozd el újra a napom,
fényében fürdesd meg arcom,
mi majd lelked tükrében újra felragyog,
s én újra boldog leszek, ha hagyod,
ugye meghallgatod imám,
drága Csillagom?!
Cathy







Szelesdomb III.

’Rossz volt embernek lenned a Világon’***

(Megfojtva)

’Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.’
(Emily Bronte: Üvöltő szelek)

Álmom, hogy szabad legyek,
úgy foszlik szét, mint holmi kósza képzelet,
ágyam szélén régóta a boldogtalanság ül.
Anyám sírhantja mellett ülök,
nedves és hideg a levegő, s én szédülök,
szívem összeszorul, s a sötétség széttép itt belül.

Romlott táncot járnak felettem a csillagok,
minden gondolatom, mi fénylik itt…halott,
oly kegyetlen és hideg a gránit kő,
melyben örökre elveszik minden imám és szavam,
s csak emléke az, mi fáradtan itt marad,
míg képzetem pókja hamis és gonosz hálót sző.

Igaz, nem ismertem drága lényét soha,
mégis néha arcomon játszik gyönyörű mosolya,
s Szerelme az, ki engem egész életen át kísért,
Ő, kit a Menny felé vezető útján hátrahagyott,
kinek oly kegyetlen lett lelke, kinek szíve örökre megfagyott,
sokszor szalad számra a kérdés, hogy: Miért?

Börtönöm vasrácsának kovácsa csak Ő volt,
mikor rossz irányba tévedtem, csak Ő hívott, csak Ő szólt,
mióta szárba szökkent életem, itt bent senyvedek.
Verem a rácsom, s kiabálok egész éjjel,
tele vagyok feledhetetlen bánattal, s kimondhatatlan szenvedéllyel,
láncaim rángatom, de forróak, s el nem engednek.

Hova lépek, mögöttem sötét árnyként csak Ő áll,
ha elindulok valahová, érkezésemkor csak Ő vár,
életemmel, mint valami ócska kényúr rendelkezik.
Fölém hajol sokszor, olyankor eltűnik a Nap,
sötétben, ha menekülök, csak Ő az ki utánam kap,
s ifjúságom, mint rothadt gyümölcs, lassan megfeketedik…

Catherine



(T.E.) 2011.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése